A testi szépség tökéletesítését már az ókorban is fontosnak tartották: Az emberek a testi hibáik sebészeti úton való megoldását, a 19. század közepéig igen kezdetleges eszközökkel, és hiányos körülmények közepette végezték el. Na, de hogyan alakult ki az ősi módszerekből a mai, modern és korszerű eljárásokat alkalmazó esztétikai sebészet?
Egyiptom és a plasztika 4000 évvel ezelőtt
Sokan gondoljuk úgy, hogy a plasztikai sebészet viszonylag új keletű dolog és a ma szülte ember vívmánya, azonban a műtéti úton helyreállított testi torzulások eredete 4000 évre nyúlik vissza. Az orvosi feljegyzéseket tartalmazó úgynevezett. Edwin Smith-féle sebész papirusz szerintszerint már Kr.e. 1600 körül voltak orrtörést és állkapocs ízületet helyreállító kezdetleges “plasztikai műtétek“. Egyiptomban fontos szerepe volt az esztétikus megjelenésnek, erről tanúskodnak a fáraók halotti maszkjai is. A sérült bőr helyreállításának igénye hívta életre a plasztikai beavatkozásokat, amelyek az altatás hiánya, a fellépő fájdalom és a szigorú vallási előírások miatt csak felszíni sérülésekre korlátozódtak. Érdekesség, hogy Egyiptomban ezek a beavatkozások elsősorban a fáraók, valamint a társadalom felső rétegeinek kiváltsága volt.
A plasztika és a középkor
A plasztikai eljárások fejlődésében a következő lépések Észak-Indiához köthetők, ahol Susruta doktor az akkoriban igen elterjedt, harcban szerzett orrsérüléseket csonkítás helyett plasztikázással gyógyította. Gyakran előfordult a homlok bőrének felhasználása azon bűnözők esetében, akiknél a büntetés a fülcimpa vagy az orr megcsonkítása volt. A “sebész” Kr. e 600-ban “Sushruta Samhita” elnevezésû, szanszkrit nyelven íródott enciklopédiájában részletesen leírja a helyreállító beavatkozás technikáját, a különböző diagnózisokat és gyógymódokat.
A Római Birodalomban Aulus Cornelius Celsus doktor egyik művében részletesen leírja a megcsonkított fül, ajkak és orr helyreállításának technikáit, amelyek hasonlítanak az Indiában bevett gyakorlatra. A legenda szerint Kr. u. 700-ban a bizánci II. Justitiánus császár trónfosztását követően megcsonkított orrán olyan sikeresen hajtottak végre plasztikai beavatkozást, hogy újra visszatérhetett a hatalomba.
A középkor azonban nem kedvezett a helyreállító beavatkozások fejlődésének, mi több, a 13. században III. Ince pápa a katolikus kánonra hivatkozva betiltott mindennemű műtéti beavatkozást.
A plasztikai beavatkozások reneszánsza
Lényegében a 15. századik nem történ előrelépés a plasztikai sebészet eljárásában. A reneszánsz korában azonban az indiai Susruta könyve mind szélesebb körben vált ismertté. A műtéti, pl. varratszedési technikák finomodtak, a beavatkozások minimális vágással történtek, és a feljegyzések szerint a szicíliai Branca család sikeresen hajtott végre fül- és szájplasztikákat. A plasztika egyik leghíresebb úttörője a 16. századi Bolognában Gaspare Tagliacozzi volt, aki bőrátültetéssel is foglalkozott, az orrplasztikát a páciens karjából vett bőrből hajtotta végre. Lelkes követők hiányában azonban a plasztika egészen a 19. századig a feledésbe merült.
Az első plasztikai bőrátültetés
Londonban, 1794 októberében egy népszerű magazin ismertette az ősi indiai módszert, így a plasztikai eljárás széles körben elterjedtek. Az altatás és a fertőzések megakadályozásának kezdetleges bevezetése a “plasztika ősatyja” néven emlegetett Johann Friedrich Dieffenbach nevéhez fûződik, akinek köszönhetően a kockázati tényezők nagymértékben csökkentek. A 19. század végére az esztétika mind fontosabbá vált a plasztikai sebészetben. Az első sikeres bőrátültetést a brit sebész, Astley Coopert hajtotta végre 1817-ben egy hüvelykujj amputáció során. Az első amerikai plasztikai beavatkozást (egy farkastorok helyreállítását) 1827-ben John Peter Mettauer végezte el, a saját maga által tervezett mûszerekkel. A plasztika a görög “plastikos” szóból ered, amely formázást, alakítást jelent. Az orvosi eljárást Carl Ferdinand von Graefe nevezte el “plasztikai sebészetnek” a 19. században.
A háborús sérültek plasztikai eljárása
Az első világháborúban a sérülteknek eleinte egyedül az amputáció jelentette az életben maradást, ám az altatás és a fertőzés-gátló technikák további fejlődésével megnyílt a lehetőség a tömeges plasztikai beavatkozásokra. A modern eljárások alkalmazása két orvoshoz köthetőek. Harold Gillies az arcon végzett helyreállítási lehetőségekre fókuszált, ugyanis e korszakban a megtorzult emberek túlélését a társadalmi elvárások miatt egyedül az egész életen át tartó maszk viselése jellemezte. Korábbi diákja és unokatestvére, Archibald McIndoe pedig a királyi légierő égési sérültjein segített.
A „Modern” plasztikai sebészet: Első helyen a szilikon
Az esztétikai és a helyreállító beavatkozások közötti döntő különbség, hogy az esztétikai sebészeti beavatkozások esetében teljesen egészséges egyének a megjelenésük javítása érdekében kérték a műtéti korrekciót. Az esztétikai sebészetet 1962-től, az első szilikon-implantátum beültetésétől számíthatjuk. Az első, jegyzett mellnagyobbító beavatkozás Robert Gersuny osztrák orvos nevéhez fűződik, aki az 1890-es években kidolgozott paraffin-injekciós technikával dolgozott. Az 1930-as években általánossá vált a fenékből kimetszett zsírszövetek mellbe ültetése, azonban az eljárás sikertelensége miatt a 1940-es évekre ez a módszer kiment a divatból. A szilikon-injekciókkal végzett mellkorrekció a második világháborúban Japánban terjedt el az amerikai katonáknak felkínálkozó prostituáltak körében, majd rohamosan elterjedt az Egyesült Államokban is.
A korai mellimplantátumok: gyapjúból és elefántcsontból
Az 1950-es évek Amerikájában a szilikon-injekció mellett más módszerek is megjelentek: különböző szintetikus anyagokkal próbálkoztak poli-vinillel, nejlonnal, poliuretánnal, sőt még teflonnal is, de készült implantátum üvegből, elefántcsont golyókból, gyapjúból és szarvasmarhaporcból is. Az áttörést 1961-ben a Thomas Cronin és Frank Gerow által kifejlesztett új típusú implantátumok hozták. A Dow Corning vállalat által piacra dobott termék testbarát, szilikon-gumiból készült tasakba töltött, megfelelő mennyiségű, zselészerű szilikon, ez kerül beültetésre. A szilikon mellett a ma legjobban elterjedt steril sóoldattal töltött implantátum első alkalmazása a francia H. G. Arion nevéhez fűződik és 1965-től használták. A kezdeti idegenkedés ellenére a 90-es évekre ez uralta az Egyesült Államok mellimplantátum piacát, hiszen 1992-től az amerikai Élelmiszer- és Gyógyszerhatóság (FDA) főbiztosa önkéntes moratóriumra szólította fel az implantátumgyártókat. Mivel az érintettek a rendelkezésükre álló idő alatt nem tudták hitelt érdemlően bizonyítani a termékek biztonságosságát, az USA egészségügyi hatósága betiltotta a szilikon-töltetû implantátumok forgalmazását. A tiltás csak 3 hónapig tartott, mert nem találtak bizonyítékot az implantátumok káros hatására.
A mellimplantátumok fejlődése
Az elmúlt 40 éve alatt a szilikon-gélt tartalmazó implantátumok is jelentős fejlődésen mentek keresztül. Az 1960-as években használt első generáció maga az implantátumot kifejlesztő két houstoni orvos, Thomas Cronin és Frank Gerow által kitalált, sűrű, viszkózus szilikon gélt tartalmazó meglehetősen vastag (0,25 milliméteres) szilikon tasak volt, amely külsőre egy könnycsepphez hasonlított. 1968-ban került a piacra az első POLYURETÁN implantátum, amely az azóta eltelt több, mint 40 évben folyamatosan bebizonyította, hogy a minőségi anyag, a megfelelő forma és kidolgozottság nem csak esztétikai élményt nyújt, de az egészségügyi szempontból is fontos. Az 1970-es években a “héja” már vékonyabb, 13 mm volt csupán és a belsejében lévő zselé is folyékonyabb volt, viszont számos peres eljárás indult a gyártók ellen, hiszen több esetben kiszakadt. Szintén a ‘70-es években terjedt el a kettős implantátum is, amely lényege, hogy a sóoldatot tartalmazó implantátumba egy szilikon-gélt tartalmazó implantátumot helyeztek el. Az 1980-as években számtalan fejlesztést követően, szigorú gyártói standardokat betartva készültek az implantátumok: anyaguk sokkal erősebb, elasztikusabb lett, a sűrűbb zselé nagymértékben csökkentette a külső borítás sérülésének esélyét. Megjelentek a kerek, illetve a testhez jobban illeszkedő elvékonyodó, kúpformájú implantátumok. Az 1990-es évek közepétől Európában elterjedt implantátumok forma-tartó, összetartó, ám a korábbiaknál kevésbé szilárd zselét tartalmaznak, amely esetében nagymértékben csökkent a sérülés és elmozdulás veszélye.
Elmondható az, hogy a mai modern plasztikai sebészet egy igen hosszú időszakon van túl ahhoz, hogy a lehető legtökéletesebb és legbiztonságosabb szépítkezési beavatkozást nyújtsa.
Ide kattintva olvashat bővebben az implantátumok legújabb generációjáról.
