Körte vagy alma?

Máig nincs elfogadott magyarázat arra, miért fejlődtek ki az embernél a szoptatási időszakon kívül is telt keblek.
„Mivel a melleknek nem maradtak ránk fosszilis maradványaik, azt sem tudhatjuk, pontosan mikor alakult ki a főemlősök funkcionális – vagyis csak a szoptatásra használt – mellétől eltérő, esztétikus mell a maga különleges tulajdonságaival” – vezeti fel Kebelbarátnők című, nemrég megjelent kötetének evolúciós fejezetét Hoppál Bori kulturális antropológus. A szóban forgó testrészt elsősorban egyéni vallomások tükrében bemutató könyv ugyan csak érinti a törzsfejlődés során a nők markáns másodlagos nemi jellegévé vált mellek kialakulását, ám a fejezetből annyi azért kiderül, hogy a modern tömegtársadalmak első számú nemi szimbólumának biológiai hátteréről számos elmélet született – döntően férfiak tollából.

A melltartóviselést radikálisan elutasító 1960-as évekbeli emancipációs mozgalmak farvizén Desmond Morris brit zoológus vetette fel először, hogy a női mell a szexuális figyelemfelkeltés eszköze. A csupasz majom című könyvében azt fejtegette, hogy a két lábra emelkedés és az állatvilágban szokásos kutyapózt felváltó frontális közösülés miatt változott meg az emlők formája és alakja. Magyarán: az addig a hímeknek felkínált tomport hivatottak imitálni a nem csak a szoptatás időszakában telt emlők. Morris e gondolatkísérletét tudományos berkekben ma már megmosolyogják, de a szexuális figyelemfelhívó funkció azóta is az egyik alapja a mellteóriáknak.

(…)

„Bár nem beszélhetünk uralkodó melldivatokról, egyfajta sajátos normativitás tetten érhető a modern nők testképében” – vezet át egy másik területre Mester Dóra szexedukátor. A mell ugyanis a tömegtársadalmakban nem csupán a gyermeknevelésben és a szexualitásban szerepet játszó testrész, hanem szimbólum is (az elmúlt tíz évben az USA-ban közel 40 százalékkal nőtt a mellnagyobbítást elvégeztető nők száma). A Mester praxisában megforduló nők ugyan különféleképpen értékelik saját testüket, így kebleiket is, de mindegyikük valamiféle külső, sokszor a realitástól nem kevéssé eltérő elvárásnak kíván megfelelni. A média által is sulykolt norma különválasztja a mellek funkcióit, holott – így a szexedukátor – a „ciciknek” egyszerre van szerepük a táplálásban és a szexualitásban, függetlenül attól, hogy nagyok vagy kicsik, körte alakúak vagy alma formájúak.

A nyugati kultúrkörben a második világháború idején szárba szökött mellkultusz mára egyeduralkodóvá vált – írja könyvében Hoppál Bori. Miközben – derül ki az általa összegyűjtött vallomásokból – a felnövekvő lánynemzedékek igen sok tagjában ébrednek ettől függetlenül is frusztrációk saját testükkel kapcsolatban. „Az anyukám mondta egyszer, amikor már elkezdtek nőni a cicijeim, hogy »na, neked is olyan melled lesz, mint a szomszéd néninek«” – idézte fel a kebleivel kapcsolatos elutasító viszonyát megalapozó negatív élményt Hoppál egyik interjúalanya. Ezt pedig nemegyszer súlyosbítja a férfiak – természetes és/vagy mesterségesen gerjesztett – érdeklődése. A szóban forgó kötetben szereplő, bimbózó kebleit az iskolai csúfolódások miatt évekig fáslival leszorító Alma megfogalmazásában: „akkortájt [a gimnáziumban] derengett fel bennem, hogy a fiúknak a cici legalább akkora téma, mint a lányoknak, vagy még sokkal nagyobb is”.

Forrás: HVG, 2011. február 23., szerda Szerző: Vajna Tamás

Az eredeti cikk itt olvasható.